Művészekről és fizetésekről

A művészet legtöbb esetben nem csak a művésztől, hanem a megrendelőtől is függ. Kezdetben leginkább talán a képzőművészet volt az a művészeti ág, ami kifejezetten kiszolgáltatott volt a megrendelők ízlésének. Ókori szobraink nagy része valamilyen uralkodót ábrázol egy győztes csata után, esetleg különböző istenek társaságában, vagy egyszerűen csak dicsőséges trónusán ülve. A szobrásznak nem sok választása volt a témát illetően. A középkori, vagy kora újkori festmények nagy része egyházi megrendelésre készült, és gyakran kötelező elem volt, hogy Szűz Mária lába alá ott legyenek a megrendelők, a donátorok is. De említhetnénk a barokk zeneszerzőket, vagy a szocialista realista filmrendezőket, vagy sok minden mást is. Egyedül talán csak az irodalom tudta megőrizni a függetlenségét a megrendelők pénzétől. Ellenpéldákat persze itt is lehet hozni, de azért többségében elmondható, hogy az írók olyan emberek közül kerültek ki, akik megtehették, hogy szabadidejükben foglalkozzanak ilyesmivel, anyagi költségeik pedig szinte elhanyagolhatóak voltak. Egy festőnek megvenni mondjuk egy kis üvegcsényi lazúrkék festékport drágább volt, mintha ugyanennyi aranyat kellett volna vennie. Egy szobrásznak megvennie egy márvány,- vagy gránittömböt szinte többe került, mint amennyit saját maga kért a munkájáért cserébe. Egy zeneszerzőnek ahhoz, hogy fenntartson egy zenekart, akik majd előadják a műveit szintén hatalmas költségvetésre volt szüksége. Egy irodalmárnak viszont csak papír kellett, meg íróeszköz. Persze itt is megfigyelhető, hogy a korai időkben, amikor még a hordozó anyagok, vagy a sokszorosítási technikák költségesebbek voltak, gondolok itt az agyagtáblára, a pergamenre, vagy éppen a kódexmásolásra, az írások lényegesen rövidebbek, tömörebbek, lényegretörőbbek voltak, hiszen kétszer is meggondolta az író, mielőtt leírt volna egy mondatot. A papír elterjedése, és a nyomtatás hozták meg a művészeti ágban a lényeges változást. Nem véletlen, hogy ekkor kezdett divatba jönni például a regény műfaja, amelynek nem titkolt elsődleges célja a szórakoztatás, szemben mondjuk egy teológiai vagy egy tudományos művel.

Egy művész ugyanakkor sosem lehet teljesen független. Ha nem a megrendelőktől, akkor a piaci viszonyoktól függ. A modern időkben egyre több művész kezdett a piacra dolgozni, ez pedig együtt járt az eladhatóság gondolatával. Kevés olyan művész volt, aki kívül tudott maradni ezeken. Amikor fő megélhetési forrássá vált az irodalom, az írókat egyre erősebben kezdte kísérteni a gondolat, hogy ne a saját meggyőződésük szerint, hanem a közízlés kiszolgálására írjanak. Napjainkra sajnos óriási méreteket öltött ez a fajta hozzáállás, ráadásul a kiadók is ezt erősítik, hiszen a kiadók nagy része eleve nem is hajlandó kiadni mást, csak ezeket a pénzügyi haszon reményében írott, úgynevezett „eladható” könyveket. Pedig az irodalom nem azért van, hogy az író meggazdagodjon rajta. Az író adni szeretne valamit az embereknek azáltal, hogy megír egy könyvet, nem pedig nyerni valamit az emberektől. Alapvető különbség.

Nem tartom igazán jó dolognak azt sem, hogy valaki főállású író legyen. Sokkal szerencsésebb, ha az embernek van valamilyen szakmája, és munka mellett, szabadidejében ír pusztán az írás öröméért, nem azért, mert muszáj neki. Ráadásul a főállású íróság ellenkező irányban is hordoz magában veszélyeket. Sok főállású művész, akiknek esetleg olyan szerencséjük van, hogy nem kell pénzért árusítaniuk a művészetet, gyakran esik bele a hibába, hogy kizárólag a többi főállású művésznek dolgozik, csak velük tartja a kapcsolatot, és sosem hallja meg az egyszerű emberek hangját. Ettől válik aztán a magas művészet befogadhatatlanná, olyasmivé, amire az emberek csak legyintenek, hogy ez nagyon művészi, de tőlünk az ilyesmi nagyon távol áll. A művészek pedig kipanaszkodják magukat egymásnak, hogy senki sem érti a művészetüket. Pedig ha lenne valamilyen munkahelyük, ha benne élnének a társadalomban, talán egészen máshogy gondolkodnának a művészetről.

Svédországban jártam a nyáron, és az ottaniak mesélték, hogy ott van egy olyan törvény, hogy minden köztéri építkezés során kötelező az építési költség egy százalékát valamilyen művészeti célra fordítani, viszont az építési vállalkozóra van bízva, hogy mi legyen ez. Az építési vállalkozók pedig olyan módon élnek vissza ezzel a törvénnyel, hogy a saját hegesztőmunkásaikkal néhány nap alatt összeácsoltatnak valamilyen absztrakt fém szerkezetet, és megkérnek egy ismert művészt, hogy adja hozzá a nevét. Vagy például kitesznek a tér közepére egy szikladarabot, amit a saját markolóik szedtek ki a földből, átfúrják két-három helyen, címet adnak neki, olyasmit mondjuk, hogy Meditáció, és szintén kipipálják, hogy művészeti célra fordították a pénzt. Az embereknek pedig egyáltalán nem tűnik fel, hogy ezeket az alkotásokat nem képzőművészek, hanem helyi építőmunkások készítették, csak azt látják belőlük, hogy már megint készült egy olyan szobor, amiből semmit sem értenek. Ez viszont valahol a művészek hibája is. Azoké a főállású művészeké, akik sosem beszélgetnek hétköznapi emberekkel a művészetről, csak magukhoz hasonló főállású művészekkel, és fogalmuk sincs arról, hogy a hétköznapi embereknek mi a véleményük.

Az igazi művészeknek szerintem valahol e között a két véglet között kell egyensúlyozniuk. Ismerni kell az egyszerű emberek véleményét is, hiszen nekik akarunk mondani valamit, de kell, hogy valamit tényleg mondani akarjunk nekik, ne csak azt, amit hallani szeretnének. Ehhez viszont egyáltalán nem haszontalan dolog, ha a művész független anyagilag a saját művészetétől. Persze itt is vannak kivételen. Sok olyan művész született már a történelemben, akik inkább éheztek, de akkor sem voltak hajlandóak mást csinálni, mint a saját meggyőződésük. A fontos inkább csak az, hogy az ember ne adja fel az elveit, függetlenül attól, hogy a művészetből él-e, vagy nem, de talán mégis könnyebb, ha nem ebből él.

A Tépődések salgótarjáni könyvbemutatójáról

2017. június 12-én délután, a 88. Ünnepi Könyvhét rendezvénysorozat keretein belül került sor a Tépődések salgótarjáni könyvbemutatójára. A szerzővel Handó Péter író beszélgetett. A könyvből részleteket olvastak fel a SÁIK Petőfi Sándor Tagiskola ötödik osztályos tanulói. Felkészítette őket Bíró Szilvia.

“Nekem mindenképp pozitív csalódás volt ez a könyvbemutató. Nem gondoltam, hogy ennyien eljönnek rá. Ráadásul nem csak engem lepett meg, hogy ennyien voltunk, hanem magukat a szervezőket is. A termet, ahová eredetileg tervezve volt a beszélgetés, a szomszédos teremmel kellett összenyitni, hogy mindenki beférjen, aki akar. A másik, számomra igen kedves meglepetés a kisgyerekek voltak, akik részleteket olvastak fel a könyvemből. Különös volt ténylegesen gyerekhangon hallani a párbeszédeket. Ettől valahogy még inkább hangsúlyossá vált az egyes megszólalásokban egyébként is meglévő gyermeki naivitás, gyermeki ártatlanság, és úgy éreztem, hogy ennél jobb kezekben nem is lehetne a szövegem. Köszönet érte!”

Az alábbiakban néhány fénykép látható a könyvbemutatóról. A képeket P. Tóth László készítette.

 

Recenzió jelent meg a Tépődésekről a Tarjáni Városlakó Magazinban

Recenzió jelent meg Molnár Tóniról a Tarjáni Városlakó Magazin 2017/2. 20. számában. A recenzió az alábbiakban olvasható:

 

Lehet-e fiatalon bölcs az ember vagy csak bölcselkedő? Seneca szerint bölcs az, akinek a szavai és a tettei összecsengenek. Mások szerint a bölcsesség tapasztalatra alapozott életfelfogás. Senecai értelemben, ha a tetteink és a szavaink között harmónia van, akkor bölcsek vagyunk, ez pedig egyáltalán nem életkor függvénye. A tapasztalatra alapozottság esetén az idő is meghatározó tényező: csak abban lehetünk bölcsek, amit volt „szerencsénk” átélni. Hangsúlyoznám, hogy lehetünk. Mert nem elég a dolgokat megélni – tán még megérteni sem –, tanulni is kell belőlük, s ennek a tudásnak az átadására is képessé kell válnunk.

Ha ezek után újra feltennénk a kérdést, s megpróbálnánk az előbb mondottak szintézise mentén megadni a választ, akkor arra az álláspontra illene jutnunk: lehet bölcs az ember fiatalon is, amennyiben harmóniát teremt önmagában és önmaga körül, s olyan dolgok fölött tűnődik el, amikről kellő tapasztalattal, tudással bírhat. Ilyen például a szerelem. Hiszen legyen az éveink száma bármennyire is sok, erről már – az ifjan szerzetteken túl – elég ritkán halmozunk föl újabb ismereteket – maximum a minőségében mást képviselő szeretettel kapcsolatosan tesszük meg ezt.

A Somoskőújfalun élő Molnár Tóni Tépődések című, saját illusztrációkkal ellátott kötete négy – fiú–lány – párbeszéden, jeleneten keresztül járja körül a szerelem problematikáját, illetve annak a fő kamaszkori vonulatát jelentő plátóit, a beteljesületlent, ami körül folyton ott ólálkodik a halál.

A Kiskamaszok címet viselő első dialógus egy tizenhárom éves fiú és egy nála egy évvel idősebb lány között zajlik egy falusi buszmegállóban, a menetrendszerinti járatra várva egy nyári napon. Rövid ismerkedést és tetszésnyilvánítást követően terítékre kerül az életkoruk központi kérdése: „az ember azt hiszi magáról, hogy szerelmes, pedig nem is az, és csak később, amikor tényleg szerelmes lesz, akkor jön rá, hogy az eddigiek nem is szerelmek voltak, mindössze tetszett neki valaki” (9.). Mi lenne hát a létezés értelme: társat találni? Megtalálni az igazit? De felismeri-e az ember a másikban, hogy ő az igazi? Mi lehet az élet célja, tartalma, végső kimenetele? Mit változtathat ezen a halál?

A következő diskurzus (Hazafelé) helyszíne őszi napsütésben fürdő parkocska. A fiú tizennyolc, a lány mindössze tizenhárom éves. Suli után vannak. A környezetükben megfigyelhető elmúlás emlékeket hív elő bennük. A fiú kórházba, vércserére készül másnap. Komor hangulatban faggatják az élet értelmét, vallják be egymásnak kölcsönös vonzalmukat, illetve a két ember kapcsolatát körüllengő csalódástól való félelmüket. Mindketten a család jelentette teljességre vágynak, de a fiút feltehetően ettől már elzárja a betegsége: „már nem is lesz feleségem, úgy néz ki, hamarosan úgyis meghalok” (45.).

A harmadik párbeszéd (Elszakítva) télen, egy vasúti megállóhelyen játszódik, két tizennyolc éves fiatal között, akik túl vannak már az első csókolódzáson, meg a lány családjának máshová való költözéséből adódó kényszerű szakításon is. A kérdés az: lehet-e, van-e értelme újrakezdeni azt a kapcsolatot, amelynél fizikai távolság áll fenn? Elegendő-e ehhez a vágy, a vonzódás? Teljessé válhat-e az ekképp párvesztett élet? Kereshető-e máshol a boldogság, mint a másik emberben? Abban, akit talán nekünk teremtettek…

Az utolsó dialógus címe: Válaszadás. Gondolhatjuk azt, feleletet kapunk az eddig felmerültekre. Némiképp lepusztult, de a tavasz jeleit mutató parkolóhely szolgáltatja a helyszínt a tizenhét éves lány és a valamivel fiatalabb – kerékpáron érkező – fiú szóváltásához. A lány elutasító, mégis belemegy a beszélgetésbe. Aztán fölfejlik miért: áldozatot akar hozni a fiúért, mert egészségügyi okokból nem tudja számára mindazt „biztosítani”, amit az szeretne. Örök dilemma ilyenkor: megfoszthatjuk-e a másikat a teljes értékű élettől? Akkor fosztjuk-e meg, ha nem lesz utódja? Vagy akkor, ha elzárjuk magunktól? Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Elég erős-e a szerelem, hogy azt vállalja, amit az ész sosem engedne meg?

Egy fiatalember ígéretes indulását jelzi a Tépődések című, színpadi adaptációra váró, „négy évszakot” bejáró kötet, melynek legnagyobb erénye, hogy – nemtől és kortól függetlenül – vele-gondolkodásra késztet. És – meglehet – bölcsebbé is.

A Tépődések Salgótarjánban

 

Az Ünnepi könyvhét rendezvénysorozat részeként Molnár Tóni szülőföldjén, Salgótarjánban mutatja be Tépődések című könyvét. A könyvbemutatónak a Balassi Bálint Megyei Könyvtár ad otthont (Salgótarján, Kassai sor 2.). Időpontja 2017. június 12. (hétfő) 16:30. A szerzővel Handó Péter író beszélget.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

„Különös megtiszteltetés számomra, hogy az Ünnepi Könyvhét alkalmából otthon mutathatom be a Tépődéseket. Egy kicsit talán félek is tőle. Mégiscsak a közeli ismerőseim, a volt tanáraim, volt iskolatársaim, barátaim fognak szemben ülni velem, ilyenkor pedig önkéntelenül is az a gondolat jár a fejemben, hogy vajon elég jó lett-e, amit írtam. Ugyanakkor szeretném is. Szeretném elmondani nekik, hogy írtam egy könyvet, hiszen végsősoron nekik írtam. Természetesen mindenkinek írtam, de ezt a mindenkit saját magam mégiscsak az ismerőseimen keresztül képzeltem el, és ez így is van rendjén. Viszont pont ettől válik nehezebbé, hogy eléjük álljak, mivel akaratlanul is ott van bennem, hogy nem szeretnék csalódást okozni nekik.”

A kitartásról

2013. novemberében egy kenyai pásztor, név szerint Osman Hassan „lefutotta a gepárdot”. A férfi kecskepásztorként élt egy Wajir város közelében lévő tanyán, amikor egyszer csak arra lett figyelmes, hogy minden reggel néhány kecskével kevesebb van a karámban, mint amennyi előző este volt. Egyik reggel aztán éppen teázott odakint a ház előtt, amikor látta, hogy két gepárd bemegy a karámba, és elragadja az egyik kecskéjét. Ezzel aztán betelt a pohár. Osman Hassannak ez már a tizenötödik kecskéje volt, amit a gepárdok elvittek tőle. Bement tehát a szomszédos faluba, összeszedett néhány fiatalt, és déli tizenkét órakor, amikor a legforróbban sütött a nap, kimentek, hogy megkeressék a gepárdokat. Rövid időn belül meg is találták őket, amint egy fa árnyékában pihentek. A férfiak hangos kiáltozásba kezdtek, amitől a gepárdok megijedtek, és menekülőre fogták a dolgot. A férfiak ekkor kergetni kezdték őket, mígnem a gepárdok hat és fél kilométernyi sprint után annyira kimerültek, hogy magatehetetlenül rogytak össze a földön. Osman Hassan és társai ekkor megkötözték az állatokat, majd bevitték őket a helyi hatóságokhoz, hogy tőlük követeljenek kártérítést a megölt kecskék miatt.

A történet több szempontból is közel áll a szívemhez. Egyrészt azért, mert egy szép példázata annak, hogy kitartással, hosszú távon akár egy rövid távú világbajnokot is le lehet győzni, másrészt pedig a kenyai pásztor indítékai miatt. Ha csak a dicsőségről lett volna szó, arról, hogy ő lehet az első ember, aki elmondhatja magáról, hogy lefutott egy gepárdot, valószínűleg bele se kezdett volna, de így, hogy az igazságérzetéről volt szó, egészen más volt a helyzet. Az első néhány száz méteren persze még egyértelműen a gepárdok voltak erőfölényben, viszont a kenyaiak nem száz méteren akarták megverni őket, hanem hat és fél kilométeren, és végül sikerült is nekik.

A mai emberre különösen jellemző, hogy mindent azonnal akar. Azonnal akarja a sikereket, azonnal akarja a boldogságot, és hogyha nem pottyan az ölébe mindez anélkül, hogy egyáltalán erőfeszítéseket tenne az érdekében, akkor inkább feladja, inkább nem érdekli az egész, és inkább sajnálkozik önmaga felett, hogy ő milyen szerencsétlen, mert neki soha nem sikerül semmi. Néha én is úgy érzem, mintha kiveszett volna az emberekből a küzdőszellem. Sőt, talán a szerelemben is ez a baja a mai embernek, hogy nem képes küzdeni azért, hogy elnyerje a boldogságot. Pedig a szerelem is a küzdelmek mentén mélyül el igazán két ember között. Ha egy fiú azonnal feladja, ha egy lánnyal nem sikerül két héten belül összejönnie, akkor mikor nyílik alkalma arra, hogy epekedjen a lány után, hogy felnézzen rá mint elérhetetlenre, hogy megtanulja tisztelni őt mint független személyt, aki nem tulajdona és nem rabszolgája senkinek? Ha egy lány meg sem kísérli meghódítani az általa választott fiú szívét, akkor mikor nyílik alkalma rá, hogy kitapasztalja a fiú értékrendjét, hogy mik azok a dolgok, amiket a fiú fontosnak tart egy lányban, és kik azok a lányok, akiket mindenképp szeretne elkerülni? Ha hiányzik az egymásért való küzdelem, akkor a szerelmesek mikor tanulják meg tisztelni egymást, és mikor tanulnak meg alázatosnak lenni egymással szemben? Régen a népmesékben a lovászfiúnak mindenféle félelmetes ellenségeket, sárkányokat és hasonlókat kellett legyőznie ahhoz, hogy övé lehessen a királykisasszony keze. Nem hullott az ölébe egyik percről a másikba minden. Időnként el kellett menni a királykisasszonyért a világ végére is, éveken keresztül ki kellett tartani mellette anélkül, hogy egyáltalán találkoztak volna egymással, meg kellett harcolni érte, és csak utána lehettek boldogok. Vajon egy mai fiú tudna még harcolni egy lányért, és egy mai lány tudna még éveken keresztül várni egy fiúra? Nem vagyok híve az általánosításoknak. Biztosan akad közöttük ilyen is, meg olyan is, de szeretném, ha minél több olyan akadna köztük, aki tudja, hogy mi az a kitartás.

Ugyanakkor nemcsak a szerelemben beszélhetünk kitartásról, hanem abban is, hogy az ember megtalálja-e a helyét az életben, megtalálja-e az élete értelmét, azt a munkát, azt a feladatot, amiben örömét leli, és amitől tartalmassá válnak a napjai. Ehhez is ugyanúgy kitartásra van szükség, hiszen nem biztos, hogy a munkáját azonnal sikerek követik. Viszont aki a sikertelenségek közepette is helyt tud állni, annak komoly esélye van rá, hogy végül elérje azt, amit akar.

Láttam egyszer egy természetfilmet, ahol szintén valami afrikai törzs tagjai ugyanazzal a kifárasztásos módszerrel vadásztak növényevő állatokra, mint Osman Hassan gepárdra. Nyilván egy lassabb növényevő állattal szemben nem kell annyira gyorsnak lenni, mint egy gepárddal szemben, viszont ezek a férfiak napról napra ugyanígy szerezték meg az élelmüket. Állítólag az ősemberek is ugyanezzel a módszerrel vadásztak annakidején. Vagyis gyakorlatilag pont a kitartás volt az az erény, ami az embert a tápláléklánc közepéről a tápláléklánc élére segítette. És napjainkban is a kitartás az, ami a leginkább segíti az embereket a társadalmi előrejutásban.

Persze a művészetben sincs ez máshogy. Ha egy művész ki akar fejezni valamit, és elsőre nem sikerül pontosan úgy kifejeznie, ahogy szerette volna, kell, hogy legyen benne elég kitartás ahhoz, hogy kikísérletezze, hogyan tudja kifejezni mégis azt, amit akar. Enélkül a művészet is elsilányodik, hiszen elveszti a kifejezés pontosságára való igényét.

Lehet találkozni beszámolókkal festő majmokról, vagy festő elefántokról. Időnként ezek is egészen jól sikerült festmények tudnak lenni, olyanok, amelyeknek méltó helyük lenne bármelyik modern képtárban, de minduntalan felvetődik a kérdés, hogy vajon az a majom, vagy az az elefánt tényleg pont ezt akarta-e kifejezni, vagy csak így sikerült neki. Persze nem látok bele egy majom fejébe, tehát nem fogom tudni eldönteni, hogy mi az igazság, de az ember esetében biztos vagyok benne, hogy a pontos művészi kifejezés igénye nem tud meglenni kitartás nélkül. Vannak művészeti ágak, amelyek egyenesen elképzelhetetlenek lennének enélkül. Például a zenei előadó-művészet, ahol először meg kell tanulni a darabot, és csak azután lehet arról beszélgetni, hogy hogyan kéne előadni azt. Ráadásul a kutatások azt mutatják, hogy a zenében nem is annyira a tehetséges, sokkal inkább a szorgalmas gyerekek viszik igazán sokra. Egy városi legenda szerint állítólag 10 000 óra belefektetett munkával bármit meg lehet tanulni, és lehet, hogy ebbe bele kell értenünk a művészetet is. Persze én azért vitatkoznék ezzel. Szerintem kell, hogy legyen az embernek valamifajta művészeti érzéke is ahhoz, hogy nagy művésszé tudjon válni, de tény, hogy a szorgalom és a kitartás nagyon sokat nyomnak a latban.

Az ihletről

Az emberek általában azt gondolják, hogy amikor egy író elkezd írni, valamifajta erő keríti őt hatalmába, amit ihletnek hívunk, és e nélkül az erő nélkül képtelen lenne arra, hogy írjon. Ez az ihlet az, ami naggyá teheti a művet. Az ihletről alkotott legendák gyökerei valószínűleg az őskorban keresendők, ahol a varázslók, sámánok és jósok hallucinogén növények segítségével estek révületbe, és révület közben születtek „irodalmi műveik”. A kívülálló emberek persze csak azt látták az egészből, hogy a sámánt elragadja valamifajta erő, és ennek hatására kezd ékesszólásba. A legenda aztán az ókor során intézményesült. Mindenféle múzsák születtek hozzá, akik adják vagy megvonják a művésztől az ihletet. A középkorban a múzsák helyét átvette az isteni kegyelem, ami kiárad a művészre, majd az újkorban ismét visszatértek a múzsákhoz, az újkori múzsák viszont már egészen másfajták voltak, mint az ókoriak. Ezek már nem voltak istenek. Bármelyik szép nő lehetett múzsa. A szép nőket végül fokozatosan felváltotta az alkohol, és a józanság vált a művészet legnagyobb ellenségévé.

Mai szemmel persze az ember már egészen máshogy látja a kérdést. Szerintem mindenki egyetért abban, hogy múzsák és egyéb különféle antropomorf istenek sosem léteztek, legalábbis abban a formában biztosan nem, ahogyan azt az ókorban hitték. A szép nők esetében persze már bonyolultabb a kérdés. Kérdés, hogy tényleg gyakorolhat-e hatást a művészre az, hogy kibe szerelmes éppen. A válasz pedig az, hogy bizonyos értelemben igen, bizonyos értelemben pedig nem. A témaválasztásra például egészen biztos, hogy óriási hatással van, hiszen a művész a saját fájdalmát vagy a saját örömét szeretné kifejezni a művével, ami nagyon is függ attól, hogy a szerelme éppen viszonzott-e, vagy nem. Ha például eltiltották a művészt a szerelmétől, akkor olyan témák fognak az eszébe jutni, hogy „azt mondják, nem adnak engem galambomnak”, vagy hogy „tiltják tőlem a rózsámat, mégis hozzám jár”, meg hogy „mutassatok utat a szegény legénynek, nem találja házát a szeretőjének”. Ha viszont beteljesedett a szerelmük, akkor a témák is egészen másmilyenek lesznek. Olyanok, mint például „ha te virág vagy a kertben, én meg harmat vagyok benne, este a virágra szállok, reggelig rajta úszkálok”, vagy „Gyere ki te gyöngyvirág, mert feljött a holdvilág! Majd kimegyek hajnalban magasfejű kalapban”. Ha pedig mondjuk szakítófélben van a művész a szerelmével, akkor olyasmiket fog témának választani, hogy „sepertem eleget, seperjen már más is, szerettelek babám, szeressen már más is”, vagy hogy „a te kerek gyűrűdet más húzza fel, de nem én, jaj, hadd húzza fel, ha nem én, még eszedbe jutok én, jaj”. Szóval ebben az értelemben mindenképpen lényeges, hogy a művész kibe szerelmes. Abban az értelemben viszont nem, hogy a mű jól sikerül-e, vagy nem. Sőt, talán a mű szempontjából nem is jó, ha a művész éppen valami nagy érzelmi válságban van, mert ez szétszórttá és figyelmetlenné teszi őt alkotás közben. A mű szempontjából a kiegyensúlyozottság a legfontosabb. Ráadásul egy mű általában nem egyetlen nap alatt születik meg, hanem hosszú hónapok, esetleg hosszú évek munkája. Ez alatt a hosszú idő alatt olyan napok is vannak, amikor a művész éppen bal lábbal kel fel, és nem megy neki úgy, ahogy szeretné. A kész mű esetében viszont ez nem szabad, hogy különbséget jelentsen. A művésznek rendelkeznie kell valamifajta mesterségbeli tudással is, ami független attól, hogy jó napja van-e, vagy nem. Ez a tudás biztosítja számára, hogy leggyengébb napjaiban se legyen élvezhetetlen, amit csinál. Olyasmi ez, mint mondjuk egy magasugró, aki bármikor meg tudja ugrani az egyéni minimumát, ami elég ahhoz, hogy továbbjusson egy selejtezőn, viszont ha világbajnok szeretne lenni, ahhoz már nem. Ahhoz már sok mindennek össze kell jönnie ezenkívül is.

Az alkohol kérdéséről nem érdemes túl sokat beszélni. Amint azt már korábban is említettem, a mű szempontjából a kiegyensúlyozottság a legfontosabb. Nem gondolom, hogy az alkohol vagy bármiféle tudatmódosító szer bárkit is kiegyensúlyozottá tudna tenni. Ehelyett inkább térjünk vissza az isteni kegyelem kiáradásához! A kérdés tehát, hogy létezhet-e valamiféle természetfölötti erő, ami befolyással tud lenni a művészre. Egyáltalán léteznek-e természetfölötti erők? Erre vonatkozólag nem szeretnék egyértelműen állást foglalni sem amellett, hogy igen, sem amellett, hogy nem. Én magam néha úgy érzem, hogy történnek velem olyan véletlenszerű dolgok, amiknek nagyon kicsi a valószínűségük, hogy megtörténjenek, mégis megtörténnek. Olyan érzés, mintha az embernek pókerezés közben harmadszor jönne le egymás után a royal flush. Elvi szinten lehetséges, de azért biztosan mindenki elkezdene gyanakodni rá, hogy valaki paklizza a kártyát, vagy ilyesmi. Írás közben is gyakran érzem ezt. Sokszor érzem úgy, hogy saját magamtól, a saját akaratomból nem tudnék úgy írni, ahogy írok, valahogy mégis összejönnek a dolgok. Nem tudom, hogy ez mitől van, de azt hiszem, ugyanezt érezték azok az emberek is, akik mindenféle vallásokat találtak ki a történelemben, hogy valahogy néven tudják nevezni ezt a jelenséget. Persze az is lehet, hogy a matematikában van a hiba, és egyszerűen csak nem megfelelő valószínűséggel ruházzuk fel az egyes eseményeket. De belemehetnénk itt mindenféle filozófiai kérdésekbe is arról, hogy valóban létezik-e a valóság, meg hogy Csuang Ce álmodja-e magáról azt, hogy ő egy lepke, vagy a lepke álmodja magáról azt, hogy ő Csuang Ce, viszont ezt most nem szeretném megtenni.

Visszatérve az eredeti kérdésre, nem hiszek az ihlet létezésében olyan formában, amilyen formában az emberek általában gondolkodnak róla. Nem hiszek abban, hogy a művésznek szüksége lenne alkotás közben bármiféle módosult tudatállapotra ahhoz, hogy jól sikerüljön a műve, különösen abban nem hiszek, hogy ezt a módosult tudatállapotot mindenféle narkotikus szerekkel el lehetne érni. Szóval a magam részéről meglehetősen szkeptikus vagyok minden ilyesmivel szemben. Azt hiszem, hogy a művésznek rendelkeznie kell egyfajta mesterségbeli tudással, ami garantálja műve színvonalát. Ami pedig ezenfelül van, azt talán sosem fogjuk tudni megmagyarázni, de biztosan nem a tudatállapoton meg az ihletett pillanatokon múlik.

Újszerűségről és maradandóságról

Talán közhelynek számító mondat, hogy a művészet eredendő lényegénél fogva az örökkévalóságnak készül. Az igazi művészet sosem pillanatszerű, mindig maradandó. Persze egy könyvet el lehet olvasni, egy zeneművet végig lehet hallgatni, egy festményt meg lehet nézni, viszont ettől még sem a könyv, sem a zenemű, sem a festmény nem válik kevesebbé. Sőt, időnként egy könyv szépségei csak sokadik elolvasás után tárulnak fel, vagy egy zeneművet csak sokadik meghallgatás után kezd megszeretni az ember. Sok ilyen tapasztalatom volt már, de szerintem mindenki, aki játszik valamilyen hangszeren, tudja, hogy milyen érzés kétszázadszor eljátszani ugyanazt a darabot. Időnként persze unalmas és idegesítő, néha viszont pont a kétszázadik eljátszás az igazi élmény, és azt gondolom, hogy ez az, ami megkülönbözteti az igazi művészetet a nem igazitól. Egy jól megírt zenemű kétszázadik eljátszás után is szép, a kevésbé jók viszont már a huszadik után is unalmasak. Legkedvesebb orgonadarabom például, emlékszek rá, hogy elsőre egyáltalán nem tetszett. Furcsa volt és jelentéktelen. Észrevehetetlen kis semmi. Aztán amikor elkezdtem gyakorolni, valahol az ötvenedik eljátszás körül kezdett megtetszeni, a századik, százötvenedik eljátszás után pedig már szinte egészen szerelmes voltam belé. Kedvenc könyvemmel szintén ugyanez volt a helyzet. Első olvasásra nem sokat jelentett, viszont valami mégis izgatott benne, magam sem tudnám megmondani, hogy micsoda, úgyhogy kezembe vettem még egyszer. Aztán még egyszer, meg még egyszer, meg még egyszer.

A mai ember hajlamos azt hinni, hogy a művészet lényege az újszerűség. Ha valami nem új, és nem teljesen eltérő mindentől, ami korábban volt, akkor az már nem is művészet. Néha eljátszadozok a gondolattal, hogy mennyire újszerű lennék vele, ha mondjuk kimennék a mezőre, és fűnyíróval belevágnék egy versikét a fűbe, például az alábbi népi szerzeményt, miszerint „Nem tudja az emberfia, / miért nő az entrópia.” Aztán fognék egy drónt, és lefényképezném a levegőből. Valószínűleg újszerű lennék vele, hiszen egy olyan ötletem támadt, ami ezelőtt még senkinek, viszont az ilyen művészet nem szólna semmi egyébről (leszámítva persze korunk fizikájának nagy kérdését), kizárólag arról, hogy kié a legújabb ötlet, és csak addig tartana, amíg valaki elő nem állna egy még újabbal. Ekkor a korábbi művészeti alkotások egyszerűen lényegüket vesztenék, és a feledés homályába vesznének. Az igazi művészet viszont nem ilyen. Az igazi művészet akár évezredek távlatából is meg tudja érinteni az embert, mivel a lényege nem az újszerűségben, hanem a régi témák arányos, szép megformálásában rejlik.

Egyszer egy múzeumban láttam egy középkori kínai porcelántányért. Fehér volt és díszítetlen. Semmi olyasmi nem volt benne, amitől az embernek megakadt volna rajta a szeme, leszámítva azt a tényt, hogy egy múzeum tárlójában volt elhelyezve. Aztán ahogy közelebbről megnéztem, elcsodálkoztam az arányrendjén, hogy mennyire tökéletes, és rájöttem, hogy az alkotója, bárki is volt az, egy ismeretlen fazekasmester, aminek még a neve sem maradt fenn, a maga egyszerűségével többet tudott a művészetről, mint a ma művészei közül bárki. Tudta, hogy egy díszítetlen, fehér tányér is lehet tökéletes, miközben semmivel sem lóg ki a többi tányér közül. Egy olyan tányér, amiből akár én is nyugodt szívvel megenném az ebédemet anélkül, hogy feltűnne, hogy ez egy múzeumi műtárgy. Majd miután megebédeltem, valószínűleg elcsodálkoznék rajta, hogy milyen szép formája van ennek a tányérnak. Én azt gondolom, hogy ez a lényeg. Nem a többiek közül való kitűnés, hanem az egyszerűségben megtalálható szépség. És csak ez a szépség tud időtálló lenni, csak ez a szépség az, ami évezredek múltán is ugyanazt tudja jelenteni az embereknek, mint amit akkor jelentett, amikor készült.