A kitartásról

2013. novemberében egy kenyai pásztor, név szerint Osman Hassan „lefutotta a gepárdot”. A férfi kecskepásztorként élt egy Wajir város közelében lévő tanyán, amikor egyszer csak arra lett figyelmes, hogy minden reggel néhány kecskével kevesebb van a karámban, mint amennyi előző este volt. Egyik reggel aztán éppen teázott odakint a ház előtt, amikor látta, hogy két gepárd bemegy a karámba, és elragadja az egyik kecskéjét. Ezzel aztán betelt a pohár. Osman Hassannak ez már a tizenötödik kecskéje volt, amit a gepárdok elvittek tőle. Bement tehát a szomszédos faluba, összeszedett néhány fiatalt, és déli tizenkét órakor, amikor a legforróbban sütött a nap, kimentek, hogy megkeressék a gepárdokat. Rövid időn belül meg is találták őket, amint egy fa árnyékában pihentek. A férfiak hangos kiáltozásba kezdtek, amitől a gepárdok megijedtek, és menekülőre fogták a dolgot. A férfiak ekkor kergetni kezdték őket, mígnem a gepárdok hat és fél kilométernyi sprint után annyira kimerültek, hogy magatehetetlenül rogytak össze a földön. Osman Hassan és társai ekkor megkötözték az állatokat, majd bevitték őket a helyi hatóságokhoz, hogy tőlük követeljenek kártérítést a megölt kecskék miatt.

A történet több szempontból is közel áll a szívemhez. Egyrészt azért, mert egy szép példázata annak, hogy kitartással, hosszú távon akár egy rövid távú világbajnokot is le lehet győzni, másrészt pedig a kenyai pásztor indítékai miatt. Ha csak a dicsőségről lett volna szó, arról, hogy ő lehet az első ember, aki elmondhatja magáról, hogy lefutott egy gepárdot, valószínűleg bele se kezdett volna, de így, hogy az igazságérzetéről volt szó, egészen más volt a helyzet. Az első néhány száz méteren persze még egyértelműen a gepárdok voltak erőfölényben, viszont a kenyaiak nem száz méteren akarták megverni őket, hanem hat és fél kilométeren, és végül sikerült is nekik.

A mai emberre különösen jellemző, hogy mindent azonnal akar. Azonnal akarja a sikereket, azonnal akarja a boldogságot, és hogyha nem pottyan az ölébe mindez anélkül, hogy egyáltalán erőfeszítéseket tenne az érdekében, akkor inkább feladja, inkább nem érdekli az egész, és inkább sajnálkozik önmaga felett, hogy ő milyen szerencsétlen, mert neki soha nem sikerül semmi. Néha én is úgy érzem, mintha kiveszett volna az emberekből a küzdőszellem. Sőt, talán a szerelemben is ez a baja a mai embernek, hogy nem képes küzdeni azért, hogy elnyerje a boldogságot. Pedig a szerelem is a küzdelmek mentén mélyül el igazán két ember között. Ha egy fiú azonnal feladja, ha egy lánnyal nem sikerül két héten belül összejönnie, akkor mikor nyílik alkalma arra, hogy epekedjen a lány után, hogy felnézzen rá mint elérhetetlenre, hogy megtanulja tisztelni őt mint független személyt, aki nem tulajdona és nem rabszolgája senkinek? Ha egy lány meg sem kísérli meghódítani az általa választott fiú szívét, akkor mikor nyílik alkalma rá, hogy kitapasztalja a fiú értékrendjét, hogy mik azok a dolgok, amiket a fiú fontosnak tart egy lányban, és kik azok a lányok, akiket mindenképp szeretne elkerülni? Ha hiányzik az egymásért való küzdelem, akkor a szerelmesek mikor tanulják meg tisztelni egymást, és mikor tanulnak meg alázatosnak lenni egymással szemben? Régen a népmesékben a lovászfiúnak mindenféle félelmetes ellenségeket, sárkányokat és hasonlókat kellett legyőznie ahhoz, hogy övé lehessen a királykisasszony keze. Nem hullott az ölébe egyik percről a másikba minden. Időnként el kellett menni a királykisasszonyért a világ végére is, éveken keresztül ki kellett tartani mellette anélkül, hogy egyáltalán találkoztak volna egymással, meg kellett harcolni érte, és csak utána lehettek boldogok. Vajon egy mai fiú tudna még harcolni egy lányért, és egy mai lány tudna még éveken keresztül várni egy fiúra? Nem vagyok híve az általánosításoknak. Biztosan akad közöttük ilyen is, meg olyan is, de szeretném, ha minél több olyan akadna köztük, aki tudja, hogy mi az a kitartás.

Ugyanakkor nemcsak a szerelemben beszélhetünk kitartásról, hanem abban is, hogy az ember megtalálja-e a helyét az életben, megtalálja-e az élete értelmét, azt a munkát, azt a feladatot, amiben örömét leli, és amitől tartalmassá válnak a napjai. Ehhez is ugyanúgy kitartásra van szükség, hiszen nem biztos, hogy a munkáját azonnal sikerek követik. Viszont aki a sikertelenségek közepette is helyt tud állni, annak komoly esélye van rá, hogy végül elérje azt, amit akar.

Láttam egyszer egy természetfilmet, ahol szintén valami afrikai törzs tagjai ugyanazzal a kifárasztásos módszerrel vadásztak növényevő állatokra, mint Osman Hassan gepárdra. Nyilván egy lassabb növényevő állattal szemben nem kell annyira gyorsnak lenni, mint egy gepárddal szemben, viszont ezek a férfiak napról napra ugyanígy szerezték meg az élelmüket. Állítólag az ősemberek is ugyanezzel a módszerrel vadásztak annakidején. Vagyis gyakorlatilag pont a kitartás volt az az erény, ami az embert a tápláléklánc közepéről a tápláléklánc élére segítette. És napjainkban is a kitartás az, ami a leginkább segíti az embereket a társadalmi előrejutásban.

Persze a művészetben sincs ez máshogy. Ha egy művész ki akar fejezni valamit, és elsőre nem sikerül pontosan úgy kifejeznie, ahogy szerette volna, kell, hogy legyen benne elég kitartás ahhoz, hogy kikísérletezze, hogyan tudja kifejezni mégis azt, amit akar. Enélkül a művészet is elsilányodik, hiszen elveszti a kifejezés pontosságára való igényét.

Lehet találkozni beszámolókkal festő majmokról, vagy festő elefántokról. Időnként ezek is egészen jól sikerült festmények tudnak lenni, olyanok, amelyeknek méltó helyük lenne bármelyik modern képtárban, de minduntalan felvetődik a kérdés, hogy vajon az a majom, vagy az az elefánt tényleg pont ezt akarta-e kifejezni, vagy csak így sikerült neki. Persze nem látok bele egy majom fejébe, tehát nem fogom tudni eldönteni, hogy mi az igazság, de az ember esetében biztos vagyok benne, hogy a pontos művészi kifejezés igénye nem tud meglenni kitartás nélkül. Vannak művészeti ágak, amelyek egyenesen elképzelhetetlenek lennének enélkül. Például a zenei előadó-művészet, ahol először meg kell tanulni a darabot, és csak azután lehet arról beszélgetni, hogy hogyan kéne előadni azt. Ráadásul a kutatások azt mutatják, hogy a zenében nem is annyira a tehetséges, sokkal inkább a szorgalmas gyerekek viszik igazán sokra. Egy városi legenda szerint állítólag 10 000 óra belefektetett munkával bármit meg lehet tanulni, és lehet, hogy ebbe bele kell értenünk a művészetet is. Persze én azért vitatkoznék ezzel. Szerintem kell, hogy legyen az embernek valamifajta művészeti érzéke is ahhoz, hogy nagy művésszé tudjon válni, de tény, hogy a szorgalom és a kitartás nagyon sokat nyomnak a latban.

Újszerűségről és maradandóságról

Talán közhelynek számító mondat, hogy a művészet eredendő lényegénél fogva az örökkévalóságnak készül. Az igazi művészet sosem pillanatszerű, mindig maradandó. Persze egy könyvet el lehet olvasni, egy zeneművet végig lehet hallgatni, egy festményt meg lehet nézni, viszont ettől még sem a könyv, sem a zenemű, sem a festmény nem válik kevesebbé. Sőt, időnként egy könyv szépségei csak sokadik elolvasás után tárulnak fel, vagy egy zeneművet csak sokadik meghallgatás után kezd megszeretni az ember. Sok ilyen tapasztalatom volt már, de szerintem mindenki, aki játszik valamilyen hangszeren, tudja, hogy milyen érzés kétszázadszor eljátszani ugyanazt a darabot. Időnként persze unalmas és idegesítő, néha viszont pont a kétszázadik eljátszás az igazi élmény, és azt gondolom, hogy ez az, ami megkülönbözteti az igazi művészetet a nem igazitól. Egy jól megírt zenemű kétszázadik eljátszás után is szép, a kevésbé jók viszont már a huszadik után is unalmasak. Legkedvesebb orgonadarabom például, emlékszek rá, hogy elsőre egyáltalán nem tetszett. Furcsa volt és jelentéktelen. Észrevehetetlen kis semmi. Aztán amikor elkezdtem gyakorolni, valahol az ötvenedik eljátszás körül kezdett megtetszeni, a századik, százötvenedik eljátszás után pedig már szinte egészen szerelmes voltam belé. Kedvenc könyvemmel szintén ugyanez volt a helyzet. Első olvasásra nem sokat jelentett, viszont valami mégis izgatott benne, magam sem tudnám megmondani, hogy micsoda, úgyhogy kezembe vettem még egyszer. Aztán még egyszer, meg még egyszer, meg még egyszer.

A mai ember hajlamos azt hinni, hogy a művészet lényege az újszerűség. Ha valami nem új, és nem teljesen eltérő mindentől, ami korábban volt, akkor az már nem is művészet. Néha eljátszadozok a gondolattal, hogy mennyire újszerű lennék vele, ha mondjuk kimennék a mezőre, és fűnyíróval belevágnék egy versikét a fűbe, például az alábbi népi szerzeményt, miszerint „Nem tudja az emberfia, / miért nő az entrópia.” Aztán fognék egy drónt, és lefényképezném a levegőből. Valószínűleg újszerű lennék vele, hiszen egy olyan ötletem támadt, ami ezelőtt még senkinek, viszont az ilyen művészet nem szólna semmi egyébről (leszámítva persze korunk fizikájának nagy kérdését), kizárólag arról, hogy kié a legújabb ötlet, és csak addig tartana, amíg valaki elő nem állna egy még újabbal. Ekkor a korábbi művészeti alkotások egyszerűen lényegüket vesztenék, és a feledés homályába vesznének. Az igazi művészet viszont nem ilyen. Az igazi művészet akár évezredek távlatából is meg tudja érinteni az embert, mivel a lényege nem az újszerűségben, hanem a régi témák arányos, szép megformálásában rejlik.

Egyszer egy múzeumban láttam egy középkori kínai porcelántányért. Fehér volt és díszítetlen. Semmi olyasmi nem volt benne, amitől az embernek megakadt volna rajta a szeme, leszámítva azt a tényt, hogy egy múzeum tárlójában volt elhelyezve. Aztán ahogy közelebbről megnéztem, elcsodálkoztam az arányrendjén, hogy mennyire tökéletes, és rájöttem, hogy az alkotója, bárki is volt az, egy ismeretlen fazekasmester, aminek még a neve sem maradt fenn, a maga egyszerűségével többet tudott a művészetről, mint a ma művészei közül bárki. Tudta, hogy egy díszítetlen, fehér tányér is lehet tökéletes, miközben semmivel sem lóg ki a többi tányér közül. Egy olyan tányér, amiből akár én is nyugodt szívvel megenném az ebédemet anélkül, hogy feltűnne, hogy ez egy múzeumi műtárgy. Majd miután megebédeltem, valószínűleg elcsodálkoznék rajta, hogy milyen szép formája van ennek a tányérnak. Én azt gondolom, hogy ez a lényeg. Nem a többiek közül való kitűnés, hanem az egyszerűségben megtalálható szépség. És csak ez a szépség tud időtálló lenni, csak ez a szépség az, ami évezredek múltán is ugyanazt tudja jelenteni az embereknek, mint amit akkor jelentett, amikor készült.