Művészekről és fizetésekről

A művészet legtöbb esetben nem csak a művésztől, hanem a megrendelőtől is függ. Kezdetben leginkább talán a képzőművészet volt az a művészeti ág, ami kifejezetten kiszolgáltatott volt a megrendelők ízlésének. Ókori szobraink nagy része valamilyen uralkodót ábrázol egy győztes csata után, esetleg különböző istenek társaságában, vagy egyszerűen csak dicsőséges trónusán ülve. A szobrásznak nem sok választása volt a témát illetően. A középkori, vagy kora újkori festmények nagy része egyházi megrendelésre készült, és gyakran kötelező elem volt, hogy Szűz Mária lába alá ott legyenek a megrendelők, a donátorok is. De említhetnénk a barokk zeneszerzőket, vagy a szocialista realista filmrendezőket, vagy sok minden mást is. Egyedül talán csak az irodalom tudta megőrizni a függetlenségét a megrendelők pénzétől. Ellenpéldákat persze itt is lehet hozni, de azért többségében elmondható, hogy az írók olyan emberek közül kerültek ki, akik megtehették, hogy szabadidejükben foglalkozzanak ilyesmivel, anyagi költségeik pedig szinte elhanyagolhatóak voltak. Egy festőnek megvenni mondjuk egy kis üvegcsényi lazúrkék festékport drágább volt, mintha ugyanennyi aranyat kellett volna vennie. Egy szobrásznak megvennie egy márvány,- vagy gránittömböt szinte többe került, mint amennyit saját maga kért a munkájáért cserébe. Egy zeneszerzőnek ahhoz, hogy fenntartson egy zenekart, akik majd előadják a műveit szintén hatalmas költségvetésre volt szüksége. Egy irodalmárnak viszont csak papír kellett, meg íróeszköz. Persze itt is megfigyelhető, hogy a korai időkben, amikor még a hordozó anyagok, vagy a sokszorosítási technikák költségesebbek voltak, gondolok itt az agyagtáblára, a pergamenre, vagy éppen a kódexmásolásra, az írások lényegesen rövidebbek, tömörebbek, lényegretörőbbek voltak, hiszen kétszer is meggondolta az író, mielőtt leírt volna egy mondatot. A papír elterjedése, és a nyomtatás hozták meg a művészeti ágban a lényeges változást. Nem véletlen, hogy ekkor kezdett divatba jönni például a regény műfaja, amelynek nem titkolt elsődleges célja a szórakoztatás, szemben mondjuk egy teológiai vagy egy tudományos művel.

Egy művész ugyanakkor sosem lehet teljesen független. Ha nem a megrendelőktől, akkor a piaci viszonyoktól függ. A modern időkben egyre több művész kezdett a piacra dolgozni, ez pedig együtt járt az eladhatóság gondolatával. Kevés olyan művész volt, aki kívül tudott maradni ezeken. Amikor fő megélhetési forrássá vált az irodalom, az írókat egyre erősebben kezdte kísérteni a gondolat, hogy ne a saját meggyőződésük szerint, hanem a közízlés kiszolgálására írjanak. Napjainkra sajnos óriási méreteket öltött ez a fajta hozzáállás, ráadásul a kiadók is ezt erősítik, hiszen a kiadók nagy része eleve nem is hajlandó kiadni mást, csak ezeket a pénzügyi haszon reményében írott, úgynevezett „eladható” könyveket. Pedig az irodalom nem azért van, hogy az író meggazdagodjon rajta. Az író adni szeretne valamit az embereknek azáltal, hogy megír egy könyvet, nem pedig nyerni valamit az emberektől. Alapvető különbség.

Nem tartom igazán jó dolognak azt sem, hogy valaki főállású író legyen. Sokkal szerencsésebb, ha az embernek van valamilyen szakmája, és munka mellett, szabadidejében ír pusztán az írás öröméért, nem azért, mert muszáj neki. Ráadásul a főállású íróság ellenkező irányban is hordoz magában veszélyeket. Sok főállású művész, akiknek esetleg olyan szerencséjük van, hogy nem kell pénzért árusítaniuk a művészetet, gyakran esik bele a hibába, hogy kizárólag a többi főállású művésznek dolgozik, csak velük tartja a kapcsolatot, és sosem hallja meg az egyszerű emberek hangját. Ettől válik aztán a magas művészet befogadhatatlanná, olyasmivé, amire az emberek csak legyintenek, hogy ez nagyon művészi, de tőlünk az ilyesmi nagyon távol áll. A művészek pedig kipanaszkodják magukat egymásnak, hogy senki sem érti a művészetüket. Pedig ha lenne valamilyen munkahelyük, ha benne élnének a társadalomban, talán egészen máshogy gondolkodnának a művészetről.

Svédországban jártam a nyáron, és az ottaniak mesélték, hogy ott van egy olyan törvény, hogy minden köztéri építkezés során kötelező az építési költség egy százalékát valamilyen művészeti célra fordítani, viszont az építési vállalkozóra van bízva, hogy mi legyen ez. Az építési vállalkozók pedig olyan módon élnek vissza ezzel a törvénnyel, hogy a saját hegesztőmunkásaikkal néhány nap alatt összeácsoltatnak valamilyen absztrakt fém szerkezetet, és megkérnek egy ismert művészt, hogy adja hozzá a nevét. Vagy például kitesznek a tér közepére egy szikladarabot, amit a saját markolóik szedtek ki a földből, átfúrják két-három helyen, címet adnak neki, olyasmit mondjuk, hogy Meditáció, és szintén kipipálják, hogy művészeti célra fordították a pénzt. Az embereknek pedig egyáltalán nem tűnik fel, hogy ezeket az alkotásokat nem képzőművészek, hanem helyi építőmunkások készítették, csak azt látják belőlük, hogy már megint készült egy olyan szobor, amiből semmit sem értenek. Ez viszont valahol a művészek hibája is. Azoké a főállású művészeké, akik sosem beszélgetnek hétköznapi emberekkel a művészetről, csak magukhoz hasonló főállású művészekkel, és fogalmuk sincs arról, hogy a hétköznapi embereknek mi a véleményük.

Az igazi művészeknek szerintem valahol e között a két véglet között kell egyensúlyozniuk. Ismerni kell az egyszerű emberek véleményét is, hiszen nekik akarunk mondani valamit, de kell, hogy valamit tényleg mondani akarjunk nekik, ne csak azt, amit hallani szeretnének. Ehhez viszont egyáltalán nem haszontalan dolog, ha a művész független anyagilag a saját művészetétől. Persze itt is vannak kivételen. Sok olyan művész született már a történelemben, akik inkább éheztek, de akkor sem voltak hajlandóak mást csinálni, mint a saját meggyőződésük. A fontos inkább csak az, hogy az ember ne adja fel az elveit, függetlenül attól, hogy a művészetből él-e, vagy nem, de talán mégis könnyebb, ha nem ebből él.

Az ihletről

Az emberek általában azt gondolják, hogy amikor egy író elkezd írni, valamifajta erő keríti őt hatalmába, amit ihletnek hívunk, és e nélkül az erő nélkül képtelen lenne arra, hogy írjon. Ez az ihlet az, ami naggyá teheti a művet. Az ihletről alkotott legendák gyökerei valószínűleg az őskorban keresendők, ahol a varázslók, sámánok és jósok hallucinogén növények segítségével estek révületbe, és révület közben születtek „irodalmi műveik”. A kívülálló emberek persze csak azt látták az egészből, hogy a sámánt elragadja valamifajta erő, és ennek hatására kezd ékesszólásba. A legenda aztán az ókor során intézményesült. Mindenféle múzsák születtek hozzá, akik adják vagy megvonják a művésztől az ihletet. A középkorban a múzsák helyét átvette az isteni kegyelem, ami kiárad a művészre, majd az újkorban ismét visszatértek a múzsákhoz, az újkori múzsák viszont már egészen másfajták voltak, mint az ókoriak. Ezek már nem voltak istenek. Bármelyik szép nő lehetett múzsa. A szép nőket végül fokozatosan felváltotta az alkohol, és a józanság vált a művészet legnagyobb ellenségévé.

Mai szemmel persze az ember már egészen máshogy látja a kérdést. Szerintem mindenki egyetért abban, hogy múzsák és egyéb különféle antropomorf istenek sosem léteztek, legalábbis abban a formában biztosan nem, ahogyan azt az ókorban hitték. A szép nők esetében persze már bonyolultabb a kérdés. Kérdés, hogy tényleg gyakorolhat-e hatást a művészre az, hogy kibe szerelmes éppen. A válasz pedig az, hogy bizonyos értelemben igen, bizonyos értelemben pedig nem. A témaválasztásra például egészen biztos, hogy óriási hatással van, hiszen a művész a saját fájdalmát vagy a saját örömét szeretné kifejezni a művével, ami nagyon is függ attól, hogy a szerelme éppen viszonzott-e, vagy nem. Ha például eltiltották a művészt a szerelmétől, akkor olyan témák fognak az eszébe jutni, hogy „azt mondják, nem adnak engem galambomnak”, vagy hogy „tiltják tőlem a rózsámat, mégis hozzám jár”, meg hogy „mutassatok utat a szegény legénynek, nem találja házát a szeretőjének”. Ha viszont beteljesedett a szerelmük, akkor a témák is egészen másmilyenek lesznek. Olyanok, mint például „ha te virág vagy a kertben, én meg harmat vagyok benne, este a virágra szállok, reggelig rajta úszkálok”, vagy „Gyere ki te gyöngyvirág, mert feljött a holdvilág! Majd kimegyek hajnalban magasfejű kalapban”. Ha pedig mondjuk szakítófélben van a művész a szerelmével, akkor olyasmiket fog témának választani, hogy „sepertem eleget, seperjen már más is, szerettelek babám, szeressen már más is”, vagy hogy „a te kerek gyűrűdet más húzza fel, de nem én, jaj, hadd húzza fel, ha nem én, még eszedbe jutok én, jaj”. Szóval ebben az értelemben mindenképpen lényeges, hogy a művész kibe szerelmes. Abban az értelemben viszont nem, hogy a mű jól sikerül-e, vagy nem. Sőt, talán a mű szempontjából nem is jó, ha a művész éppen valami nagy érzelmi válságban van, mert ez szétszórttá és figyelmetlenné teszi őt alkotás közben. A mű szempontjából a kiegyensúlyozottság a legfontosabb. Ráadásul egy mű általában nem egyetlen nap alatt születik meg, hanem hosszú hónapok, esetleg hosszú évek munkája. Ez alatt a hosszú idő alatt olyan napok is vannak, amikor a művész éppen bal lábbal kel fel, és nem megy neki úgy, ahogy szeretné. A kész mű esetében viszont ez nem szabad, hogy különbséget jelentsen. A művésznek rendelkeznie kell valamifajta mesterségbeli tudással is, ami független attól, hogy jó napja van-e, vagy nem. Ez a tudás biztosítja számára, hogy leggyengébb napjaiban se legyen élvezhetetlen, amit csinál. Olyasmi ez, mint mondjuk egy magasugró, aki bármikor meg tudja ugrani az egyéni minimumát, ami elég ahhoz, hogy továbbjusson egy selejtezőn, viszont ha világbajnok szeretne lenni, ahhoz már nem. Ahhoz már sok mindennek össze kell jönnie ezenkívül is.

Az alkohol kérdéséről nem érdemes túl sokat beszélni. Amint azt már korábban is említettem, a mű szempontjából a kiegyensúlyozottság a legfontosabb. Nem gondolom, hogy az alkohol vagy bármiféle tudatmódosító szer bárkit is kiegyensúlyozottá tudna tenni. Ehelyett inkább térjünk vissza az isteni kegyelem kiáradásához! A kérdés tehát, hogy létezhet-e valamiféle természetfölötti erő, ami befolyással tud lenni a művészre. Egyáltalán léteznek-e természetfölötti erők? Erre vonatkozólag nem szeretnék egyértelműen állást foglalni sem amellett, hogy igen, sem amellett, hogy nem. Én magam néha úgy érzem, hogy történnek velem olyan véletlenszerű dolgok, amiknek nagyon kicsi a valószínűségük, hogy megtörténjenek, mégis megtörténnek. Olyan érzés, mintha az embernek pókerezés közben harmadszor jönne le egymás után a royal flush. Elvi szinten lehetséges, de azért biztosan mindenki elkezdene gyanakodni rá, hogy valaki paklizza a kártyát, vagy ilyesmi. Írás közben is gyakran érzem ezt. Sokszor érzem úgy, hogy saját magamtól, a saját akaratomból nem tudnék úgy írni, ahogy írok, valahogy mégis összejönnek a dolgok. Nem tudom, hogy ez mitől van, de azt hiszem, ugyanezt érezték azok az emberek is, akik mindenféle vallásokat találtak ki a történelemben, hogy valahogy néven tudják nevezni ezt a jelenséget. Persze az is lehet, hogy a matematikában van a hiba, és egyszerűen csak nem megfelelő valószínűséggel ruházzuk fel az egyes eseményeket. De belemehetnénk itt mindenféle filozófiai kérdésekbe is arról, hogy valóban létezik-e a valóság, meg hogy Csuang Ce álmodja-e magáról azt, hogy ő egy lepke, vagy a lepke álmodja magáról azt, hogy ő Csuang Ce, viszont ezt most nem szeretném megtenni.

Visszatérve az eredeti kérdésre, nem hiszek az ihlet létezésében olyan formában, amilyen formában az emberek általában gondolkodnak róla. Nem hiszek abban, hogy a művésznek szüksége lenne alkotás közben bármiféle módosult tudatállapotra ahhoz, hogy jól sikerüljön a műve, különösen abban nem hiszek, hogy ezt a módosult tudatállapotot mindenféle narkotikus szerekkel el lehetne érni. Szóval a magam részéről meglehetősen szkeptikus vagyok minden ilyesmivel szemben. Azt hiszem, hogy a művésznek rendelkeznie kell egyfajta mesterségbeli tudással, ami garantálja műve színvonalát. Ami pedig ezenfelül van, azt talán sosem fogjuk tudni megmagyarázni, de biztosan nem a tudatállapoton meg az ihletett pillanatokon múlik.