A Tépődések salgótarjáni könyvbemutatójáról

2017. június 12-én délután, a 88. Ünnepi Könyvhét rendezvénysorozat keretein belül került sor a Tépődések salgótarjáni könyvbemutatójára. A szerzővel Handó Péter író beszélgetett. A könyvből részleteket olvastak fel a SÁIK Petőfi Sándor Tagiskola ötödik osztályos tanulói. Felkészítette őket Bíró Szilvia.

“Nekem mindenképp pozitív csalódás volt ez a könyvbemutató. Nem gondoltam, hogy ennyien eljönnek rá. Ráadásul nem csak engem lepett meg, hogy ennyien voltunk, hanem magukat a szervezőket is. A termet, ahová eredetileg tervezve volt a beszélgetés, a szomszédos teremmel kellett összenyitni, hogy mindenki beférjen, aki akar. A másik, számomra igen kedves meglepetés a kisgyerekek voltak, akik részleteket olvastak fel a könyvemből. Különös volt ténylegesen gyerekhangon hallani a párbeszédeket. Ettől valahogy még inkább hangsúlyossá vált az egyes megszólalásokban egyébként is meglévő gyermeki naivitás, gyermeki ártatlanság, és úgy éreztem, hogy ennél jobb kezekben nem is lehetne a szövegem. Köszönet érte!”

Az alábbiakban néhány fénykép látható a könyvbemutatóról. A képeket P. Tóth László készítette.

 

Recenzió jelent meg a Tépődésekről a Tarjáni Városlakó Magazinban

Recenzió jelent meg Molnár Tóniról a Tarjáni Városlakó Magazin 2017/2. 20. számában. A recenzió az alábbiakban olvasható:

 

Lehet-e fiatalon bölcs az ember vagy csak bölcselkedő? Seneca szerint bölcs az, akinek a szavai és a tettei összecsengenek. Mások szerint a bölcsesség tapasztalatra alapozott életfelfogás. Senecai értelemben, ha a tetteink és a szavaink között harmónia van, akkor bölcsek vagyunk, ez pedig egyáltalán nem életkor függvénye. A tapasztalatra alapozottság esetén az idő is meghatározó tényező: csak abban lehetünk bölcsek, amit volt „szerencsénk” átélni. Hangsúlyoznám, hogy lehetünk. Mert nem elég a dolgokat megélni – tán még megérteni sem –, tanulni is kell belőlük, s ennek a tudásnak az átadására is képessé kell válnunk.

Ha ezek után újra feltennénk a kérdést, s megpróbálnánk az előbb mondottak szintézise mentén megadni a választ, akkor arra az álláspontra illene jutnunk: lehet bölcs az ember fiatalon is, amennyiben harmóniát teremt önmagában és önmaga körül, s olyan dolgok fölött tűnődik el, amikről kellő tapasztalattal, tudással bírhat. Ilyen például a szerelem. Hiszen legyen az éveink száma bármennyire is sok, erről már – az ifjan szerzetteken túl – elég ritkán halmozunk föl újabb ismereteket – maximum a minőségében mást képviselő szeretettel kapcsolatosan tesszük meg ezt.

A Somoskőújfalun élő Molnár Tóni Tépődések című, saját illusztrációkkal ellátott kötete négy – fiú–lány – párbeszéden, jeleneten keresztül járja körül a szerelem problematikáját, illetve annak a fő kamaszkori vonulatát jelentő plátóit, a beteljesületlent, ami körül folyton ott ólálkodik a halál.

A Kiskamaszok címet viselő első dialógus egy tizenhárom éves fiú és egy nála egy évvel idősebb lány között zajlik egy falusi buszmegállóban, a menetrendszerinti járatra várva egy nyári napon. Rövid ismerkedést és tetszésnyilvánítást követően terítékre kerül az életkoruk központi kérdése: „az ember azt hiszi magáról, hogy szerelmes, pedig nem is az, és csak később, amikor tényleg szerelmes lesz, akkor jön rá, hogy az eddigiek nem is szerelmek voltak, mindössze tetszett neki valaki” (9.). Mi lenne hát a létezés értelme: társat találni? Megtalálni az igazit? De felismeri-e az ember a másikban, hogy ő az igazi? Mi lehet az élet célja, tartalma, végső kimenetele? Mit változtathat ezen a halál?

A következő diskurzus (Hazafelé) helyszíne őszi napsütésben fürdő parkocska. A fiú tizennyolc, a lány mindössze tizenhárom éves. Suli után vannak. A környezetükben megfigyelhető elmúlás emlékeket hív elő bennük. A fiú kórházba, vércserére készül másnap. Komor hangulatban faggatják az élet értelmét, vallják be egymásnak kölcsönös vonzalmukat, illetve a két ember kapcsolatát körüllengő csalódástól való félelmüket. Mindketten a család jelentette teljességre vágynak, de a fiút feltehetően ettől már elzárja a betegsége: „már nem is lesz feleségem, úgy néz ki, hamarosan úgyis meghalok” (45.).

A harmadik párbeszéd (Elszakítva) télen, egy vasúti megállóhelyen játszódik, két tizennyolc éves fiatal között, akik túl vannak már az első csókolódzáson, meg a lány családjának máshová való költözéséből adódó kényszerű szakításon is. A kérdés az: lehet-e, van-e értelme újrakezdeni azt a kapcsolatot, amelynél fizikai távolság áll fenn? Elegendő-e ehhez a vágy, a vonzódás? Teljessé válhat-e az ekképp párvesztett élet? Kereshető-e máshol a boldogság, mint a másik emberben? Abban, akit talán nekünk teremtettek…

Az utolsó dialógus címe: Válaszadás. Gondolhatjuk azt, feleletet kapunk az eddig felmerültekre. Némiképp lepusztult, de a tavasz jeleit mutató parkolóhely szolgáltatja a helyszínt a tizenhét éves lány és a valamivel fiatalabb – kerékpáron érkező – fiú szóváltásához. A lány elutasító, mégis belemegy a beszélgetésbe. Aztán fölfejlik miért: áldozatot akar hozni a fiúért, mert egészségügyi okokból nem tudja számára mindazt „biztosítani”, amit az szeretne. Örök dilemma ilyenkor: megfoszthatjuk-e a másikat a teljes értékű élettől? Akkor fosztjuk-e meg, ha nem lesz utódja? Vagy akkor, ha elzárjuk magunktól? Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Elég erős-e a szerelem, hogy azt vállalja, amit az ész sosem engedne meg?

Egy fiatalember ígéretes indulását jelzi a Tépődések című, színpadi adaptációra váró, „négy évszakot” bejáró kötet, melynek legnagyobb erénye, hogy – nemtől és kortól függetlenül – vele-gondolkodásra késztet. És – meglehet – bölcsebbé is.

A Tépődések Salgótarjánban

 

Az Ünnepi könyvhét rendezvénysorozat részeként Molnár Tóni szülőföldjén, Salgótarjánban mutatja be Tépődések című könyvét. A könyvbemutatónak a Balassi Bálint Megyei Könyvtár ad otthont (Salgótarján, Kassai sor 2.). Időpontja 2017. június 12. (hétfő) 16:30. A szerzővel Handó Péter író beszélget.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

„Különös megtiszteltetés számomra, hogy az Ünnepi Könyvhét alkalmából otthon mutathatom be a Tépődéseket. Egy kicsit talán félek is tőle. Mégiscsak a közeli ismerőseim, a volt tanáraim, volt iskolatársaim, barátaim fognak szemben ülni velem, ilyenkor pedig önkéntelenül is az a gondolat jár a fejemben, hogy vajon elég jó lett-e, amit írtam. Ugyanakkor szeretném is. Szeretném elmondani nekik, hogy írtam egy könyvet, hiszen végsősoron nekik írtam. Természetesen mindenkinek írtam, de ezt a mindenkit saját magam mégiscsak az ismerőseimen keresztül képzeltem el, és ez így is van rendjén. Viszont pont ettől válik nehezebbé, hogy eléjük álljak, mivel akaratlanul is ott van bennem, hogy nem szeretnék csalódást okozni nekik.”