Újszerűségről és maradandóságról

Talán közhelynek számító mondat, hogy a művészet eredendő lényegénél fogva az örökkévalóságnak készül. Az igazi művészet sosem pillanatszerű, mindig maradandó. Persze egy könyvet el lehet olvasni, egy zeneművet végig lehet hallgatni, egy festményt meg lehet nézni, viszont ettől még sem a könyv, sem a zenemű, sem a festmény nem válik kevesebbé. Sőt, időnként egy könyv szépségei csak sokadik elolvasás után tárulnak fel, vagy egy zeneművet csak sokadik meghallgatás után kezd megszeretni az ember. Sok ilyen tapasztalatom volt már, de szerintem mindenki, aki játszik valamilyen hangszeren, tudja, hogy milyen érzés kétszázadszor eljátszani ugyanazt a darabot. Időnként persze unalmas és idegesítő, néha viszont pont a kétszázadik eljátszás az igazi élmény, és azt gondolom, hogy ez az, ami megkülönbözteti az igazi művészetet a nem igazitól. Egy jól megírt zenemű kétszázadik eljátszás után is szép, a kevésbé jók viszont már a huszadik után is unalmasak. Legkedvesebb orgonadarabom például, emlékszek rá, hogy elsőre egyáltalán nem tetszett. Furcsa volt és jelentéktelen. Észrevehetetlen kis semmi. Aztán amikor elkezdtem gyakorolni, valahol az ötvenedik eljátszás körül kezdett megtetszeni, a századik, százötvenedik eljátszás után pedig már szinte egészen szerelmes voltam belé. Kedvenc könyvemmel szintén ugyanez volt a helyzet. Első olvasásra nem sokat jelentett, viszont valami mégis izgatott benne, magam sem tudnám megmondani, hogy micsoda, úgyhogy kezembe vettem még egyszer. Aztán még egyszer, meg még egyszer, meg még egyszer.

A mai ember hajlamos azt hinni, hogy a művészet lényege az újszerűség. Ha valami nem új, és nem teljesen eltérő mindentől, ami korábban volt, akkor az már nem is művészet. Néha eljátszadozok a gondolattal, hogy mennyire újszerű lennék vele, ha mondjuk kimennék a mezőre, és fűnyíróval belevágnék egy versikét a fűbe, például az alábbi népi szerzeményt, miszerint „Nem tudja az emberfia, / miért nő az entrópia.” Aztán fognék egy drónt, és lefényképezném a levegőből. Valószínűleg újszerű lennék vele, hiszen egy olyan ötletem támadt, ami ezelőtt még senkinek, viszont az ilyen művészet nem szólna semmi egyébről (leszámítva persze korunk fizikájának nagy kérdését), kizárólag arról, hogy kié a legújabb ötlet, és csak addig tartana, amíg valaki elő nem állna egy még újabbal. Ekkor a korábbi művészeti alkotások egyszerűen lényegüket vesztenék, és a feledés homályába vesznének. Az igazi művészet viszont nem ilyen. Az igazi művészet akár évezredek távlatából is meg tudja érinteni az embert, mivel a lényege nem az újszerűségben, hanem a régi témák arányos, szép megformálásában rejlik.

Egyszer egy múzeumban láttam egy középkori kínai porcelántányért. Fehér volt és díszítetlen. Semmi olyasmi nem volt benne, amitől az embernek megakadt volna rajta a szeme, leszámítva azt a tényt, hogy egy múzeum tárlójában volt elhelyezve. Aztán ahogy közelebbről megnéztem, elcsodálkoztam az arányrendjén, hogy mennyire tökéletes, és rájöttem, hogy az alkotója, bárki is volt az, egy ismeretlen fazekasmester, aminek még a neve sem maradt fenn, a maga egyszerűségével többet tudott a művészetről, mint a ma művészei közül bárki. Tudta, hogy egy díszítetlen, fehér tányér is lehet tökéletes, miközben semmivel sem lóg ki a többi tányér közül. Egy olyan tányér, amiből akár én is nyugodt szívvel megenném az ebédemet anélkül, hogy feltűnne, hogy ez egy múzeumi műtárgy. Majd miután megebédeltem, valószínűleg elcsodálkoznék rajta, hogy milyen szép formája van ennek a tányérnak. Én azt gondolom, hogy ez a lényeg. Nem a többiek közül való kitűnés, hanem az egyszerűségben megtalálható szépség. És csak ez a szépség tud időtálló lenni, csak ez a szépség az, ami évezredek múltán is ugyanazt tudja jelenteni az embereknek, mint amit akkor jelentett, amikor készült.

Újszerűségről és maradandóságról